Szeretek csak úgy ülni az utcán… egyedül… csöndben.
Nézni az embereket.
Nézni, ahogy együtt vannak, ahogy vicceket mesélnek egymásnak.
És aztán nevetnek.
Ilyenkor én is elmosolyodom.
Nézni, ahogy két ember veszekszik egymással.
Érzem, amit ők éreznek.
Aztán kibékülnek.
Megölelik, vagy megcsókolják egymást.
A mosoly megint ott van az arcomon.
Szeretem nézni az embereket.
Nézni, ahogy egymásra néznek, ahogy megérintik egymást,
ahogy viccelődnek, ahogy a szeretetüket fejezik ki egymás iránt.
Aztán rájövök, hogy azért szeretem nézni az embereket,
mert ezek a dolgok mostanában nem történnek meg velem.
De már átéltem ezeket az érzéseket.
És jól esik nézni őket.
Ilyenkor velem is megtörténik belül az,
ami ennél a két embernél is megtörténik.
Ebből töltődök fel…
Ebből, amit látok és érzek.
Ez ad erőt, hogy csináljam tovább, amit elkezdtem.
Amíg látok ilyen embereket, addig lesz erőm folytatni.
Keresni egy olyan embert, akivel ezeket a dolgokat újra átélhetem.
Talán akkor majd én adok erőt egy olyan embernek, amilyen én most vagyok.